Az unióban támogatják a kőipart

Az iparág megújulásáért lobbizik a Reneszánsz

A tavaly 60 éves Reneszánsz Zrt.-t 2007-ben a veronai szakkiállításon Közép-Európa legjobbjának választották, és a szakma Oscar-díjának számító "A kőművészet mestere" díjjal tüntették ki. A legjelentősebb hazai műemlék felújító elnök szerint a díj azt is tükrözi, hogy sikerült vállalati profiljukat hozzá alakítani az uniós elvárásokhoz. 

Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a magánépíttetők mellett divatba jött ez a természetesség a városi térburkolatok és közintézmények felújításai során is – külföldön és itthon egyaránt. Ami azt is jelenti, hogy a jelenleg majd félezer embert foglalkoztató Reneszánsz Zrt.-nél több mint száz kőfaragó és kőszobrász mester dolgozik, mi több a cég ezt a létszámot saját képzésben még növelni is tudja.

A gazdasági válság lényegében nem faragta át a cég 2009-es terveit, mert viszonylag önálló, független pályán mozog az építőiparon belül. Amelyre egyébként itthon a körbetartozás nyomja rá a bélyegét leginkább. Ez fakad egyrészt állami-önkormányzati késedelmes fizetésekből, de fakad vállalkozások tönkremeneteléből is, akik minthogy nem tudnak fizetni a beszállítóiknak, csődöt jelentenek be. A jó a rosszban, hogy a felelőtlen magatartást immár mindenki a saját bőrén érzi, pláne, ha szembesül azzal, hogy a finanszírozás rendje meghatározó lesz a jövőben. Csak reméli, hogy az uniós pénzekre apelláló vállalkozások megsegítésére beígért kormányzati előlegek – az EU-források rendre utófinanszírozásúak – nyomon követhető és számon kérhető módon lesznek kiutalva. Balogh szívesen látna Magyarországon egy olyan szigorúbb közbeszerzési pályázati rendszert, ahol a jelentkezőknek olyan biztosítékokat és garanciákat kellene letenni, amelyek garantálják a beszállítóik, a kisvállalkozók kifizetését. Hasonló szisztéma már létezik a bankoknál, akik azt is ellenőrzik, hogy az illető cég milyen határidőkre fizeti ki a beszállítóit, vagy hogy milyen a munkaerő politikája. Példaként említi, hogy a Reneszánsz Zrt.-t bevizsgálta két minősítő szervezet Dubaiban – ezek pozitív véleménye alapján indulhatnak ugyanis egyáltalán bármilyen tenderen. Ennek a minősítésnek a pontos, precíz kitöltése öt hónapot vett igénybe a cégnél, hiszen öt évre visszamenőleg kellett adatokat szolgáltatni. Véleménye szerint ilyen szisztéma mellett nem fordulhat elő, hogy pár személyt foglalkoztató mérnöki iroda – alvállalkozók sokaságára építve, pusztán csak lebonyolítóként – elnyerhessen több milliárdos beruházásokat.

Abban nyilvánvaló konszenzus van vezető körökben, hogy a kis- és középvállalkozásoknak támogatást kell juttatni. Ez azonban ne pénz legyen, mondja Balogh, hanem finanszírozás. Ám ez még kevés, ha nincs megrendelés, ha nincs munka. „Szerintem hibás az a sokszor hangoztatott szlogen, hogy a pénzt oda kell juttatni a vállalkozásokhoz. Sokkal inkább munkát, munkaalkalmat kellene ebből a pénzből teremteni, miként az Európai Unióban teszik, amikor városrész felújításokat, műemléki felújításokat határoznak el és finanszíroznak közpénzből. A támogatás mindig kockázatos, hiszen a vállalkozó el is számíthatja magát, tönkre is mehet. A megvalósuló beruházások viszont ott maradnak, létrejöttük ellenőrizhető, finanszírozásuk munkaalkalmat teremtve kis- és középvállalkozókat segít a fennmaradásban, a fejlesztésekben, az önerők mind hatékonyabb bevetésében. Nem ellustít, hanem ösztökél.” Az Unió Balogh tapasztalata szerint szívesebben ad város rehabilitációra, közterekre pénzt, mint nehezen ellenőrizhető támogatási pályázatokra.

Külön problémát jelent, hogy azok a kezdeményezések, amelyek a magyar áruk és szolgáltatások vásárlására ösztönzik az embereket - szemben a multik kínálatával -, az építőiparban és a jelenlegi válságban még kényesebb kérdéseket vetnek fel. Ebben a helyzetben ugyanis még kevésbé törődik velünk a világ, mindenki magával van elfoglalva. Tehát egy stratégia létezik, a hajunknál fogva kell magunkat kirángatni a gödörből. Van, ahol ezt már el is kezdték. Olyan országokban, ahol ennek van kultúrája. Franciaországban például nem csak politikusok és elemzők mondanak mindenfélét a helyzetről, hanem fizetett hirdetésekkel bombázzák az embereket, amelyek azt mutatják be lépésről lépésre, számokkal, közérthetően, hogy ha valaki egy francia cég termékét vásárolja meg, azzal hány munkahelyet és milyen módon tart életben. Magyarán lemodellezik az egyszerű emberek nyelvére, a folyamatot általános elvekkel mutatják. Ha pedig ne adj isten egy cég kénytelen elbocsátani mondjuk tíz embert, nem megbélyegzik, hanem megmutatják, hogy ez milyen további elbocsátásokat generál más francia partnercégeknél. Egyszóval nap mint nap sulykolják az emberekbe az összetartozás, az egymásra odafigyelés fontosságát.

Olaszországban mindezt végiggondolva államilag támogatott a kőipar, hiszen sok-sok munkaalkalmat teremt a hozzá kapcsolódó ágazatokban is. Sokan azt gondolják, hogy a mediterráneumban csak azért cserélik ki a régi burkolatokat természetes kőre, mert az szebb. Az igazság az, hogy húzóágazat, mivel nagy az élőmunka igénye, és rengeteg hazai alapanyagot igényel.

Háttérinformáció:

A Le Monde pár évvel egy féloldalas cikket szentelt annak a francia szakmunkásnak, aki holmi modern céhes legényként egy évet dolgozott a kölni dómon, aztán a Reneszánsz alkalmazásában a budapesti Szent István bazilikán, majd Egyiptomban. A francia napilap korunk gyors karrier-sztorijaival szemben épp azt emelte ki, hogy egy fiatalember – hasonlóan a régiekhez – vállalta, hogy lépésről lépésre sajátítja el egy szakma fortélyait – Balogh Miklós szerint éppen ez az, amitől az illető néhány éven belül megkérdőjelezhetetlen szaktekintély lesz a „köves” bizniszben.